Égnek a gyertyák ismét. Érted égnek. Holnapra ígértek ítéletet az ügyedben. Én feketét veszek fel, mert Tőled még ezt is elvették. Meg sem lehetett tisztességgel gyászolni, hiszen folyamatosan kételkedtek a halálodban. Bízom benne, végre lesz valaki, legalább egy ember, aki képes lesz kiállni érted, és kimondani mindazt, amit évek óta kellett volna, és igazságot szolgáltat érted és a gyerekekért. Önző módon magamért is bízom, hiszen az elmúlt hat évben lassan teljesen elveszítettem a hitem a rendszerben. Amit adtak, az az önvád és a bűntudat volt, lassan pedig már az ép elmém is elvész benne.

Amikor a bíróságon voltam, sokak megrökönyödésére elmosolyodtam, mert cinkos mosolyod rémlett fel előttem, Téged láttalak. Ahogy kérsz, küldjelek el az iskolába, ahova fiad jár, hogy láthasd, ott lehess. Ez az angyali arcod van előttem, és cinkos mosolyod. Így emlékszem, és erre a pillanatra. De az is örökké el fog kísérni, ahogy bánt utolsó találkozásunk. Miért nem figyeltem jobban, miért nem állítottalak meg. Nem gondoltam, hogy akkor látlak utoljára és ennyire nagy veszélyben vagy. Azóta felfogtam ennek a súlyát, bár ez az egész felfoghatatlan. Telefonod csendje, ahogy nem értelek el, örökre megváltoztatta az életem.

Érted égnek a gyertyák, én emlékezem, és holnap nagyon fogom várni a híreket. Igazságot kérek Neked és a gyerekeidnek. Imáimban kérem, hogy megtudják féltett kincseid, mennyire szeretted őket, és mi mindenre képes voltál értük. Ahogy azt már egyszer korábban írtam, és megfogalmaztam, a mércét magasra tetted. Te onnan, a síron túl sem adtad fel, és még mindig küzdesz értük. Még mindig nem adtad fel, a hangod pedig egyre erősebb lesz, nem tudtak elhallgattatni.