Egyedül ültem a padban, aztán beült egyik oldalról egy idősebb férfi, majd a másik oldalról egy apuka kislányával. Így középre kerültem. Egyik oldalról a táskámmal, másik oldalról sálammal védtem magam. Még mindig szorongás fog el, ha valaki mellém ül, vagy beszorítanak valahova. Ez alól csak gyermekeim részesülnek évek óta felmentésben. Mérsékelten pedig a nők. A férfiaktól még mindig szorongás fog el, még ha ismerem is őket. De legalább annyit elértem, hogy a szorongás inkább zavartságba ment át. Hiába, azok a megalázó pillanatok, és az azóta is tartó lelki nyomorgatás ezt szülte bennem, ebből nem tudom kirántani magam. Hosszú, kemény önfejlesztés volt, hogy az ölelést újra el tudjam fogadni. Sokáig féltem, és nem bírtam ezt sem elviselni. De tudtam, küzdenem kell, tudatosan tettem érte. Mára már újra tudok őszintén ölelni, és meg is tudom ezt engedni a kiválasztottaknak.

Az elmúlt lassan hat évben a legnagyobb erőt a hitem adta, ha nem lenne ilyen rendíthetetlen, biztosan nem jutottam volna idáig. Idén minden hétvégén eljutottunk a templomba. Tavaly csak lányommal tettük ezt, és kéthetente ez keserűséggel társult, mert fiam nem lehetett velünk. Most viszont egy ideje hárman megyünk. Kisfiam nagyon büszke a pecsétjeire, hogy végre minden hétvégéről van. Ott ráérek végig gondolni, milyen büszke vagyok rájuk, és magamra. Hogy ismét elég erőt, hitet kaptam a hét feladataihoz. Múltkor arra is rájöttem, mennyivel többről szól mindez. Egy jó ideje elindította plébánosunk, hogy az idős emberek ne menjenek ki áldozásnál, hanem ő megy oda hozzájuk, és utána jöhetnek a többiek. Eleinte nehezen értették a gyerekek. Most örömmel látom, hogy szépen kivárják, ahogy az idős nénikhez odasétál a pap, majd őt is megvárják, hogy visszaérjen, és utána állnak be a sorba. Pityeregve figyelem, gyerekeim megállnak, és a padból kilépő nénit beengedik maguk elé, a vidáman szaladgáló kisgyermek útjából is félreállnak. Ezt az értékrendet nem nekem kell nevelnem, hanem látják. Itt otthon érzem magam, és egy órára biztonságban, ahol még a könnyem is kipottyanhat szégyen nélkül. A beszélgetéseket, eszmefuttatásokat pedig kifejezetten élvezem a mise után. Mindig rengeteg kérdésük van, pontosan azt tanulják meg, hogy nincsenek kész válaszok, gondolkodni kell, megkérdőjelezni, összerakni, beszélgetni, és többen többféleképp látjuk a világot. Egyetlen közös és biztos pont van, a szeretet.

Most egyedül ültem a padban. Rájöttem, tettem egy lépést, egy hatalmas lépést. Vita nélkül értünk a templomba, és időben! Izgatottan várták zenetanárnőjüket a kórus feljárójában, hogy felmehessenek. Amikor meghallottam fiam hangját a templomban, akkora sóhaj szakadt ki belőlem, hogy szerintem mindenki hallotta. A mise végén pedig boldogan, felszabadultan integettek fentről, le sem akartak jönni, és már tervezgették a jövő hetet. Azt számlálták, hogy pénteken fiam kipróbálta a csembalót az esti koncert végén, vasárnap pedig az orgonát. És boldog volt, szárnyalt. De ehhez kellett a nővére, nélküle nem mert felmenni, ő pedig bár mindennel kötekedő kiskamasz, mégis felment vele. Mit éreztem?! Nyugalmat, büszkeséget és elégedettséget.

Mikor már magamtól intéztem vallásos és hitbéli dolgaimat, hanyagoltam a miséket, és a gyónást különösen ellenszenves dolognak tartottam. Most viszont be kell valljam, a sötétségben és kilátástalan helyzetemben mégis ez lett a mentsvár, a támasz. Itt van idő a csendemnek, a gondolatoknak, felismeréseknek, és itt kaptam életem egyik legnagyobb feloldozását. Mindenütt bűnösnek, hibásnak éreztem magam válásom miatt. Sosem fogom elfelejteni, mikor a gyermekjóléti szolgálat pszichológusa azt mondta, foglalkozzak kevesebbet a gyerekeimmel, úgy könnyebb lesz ezt a pár évet elviselni. Itt a plébános, egy hosszú és komoly beszélgetés, gyónás alkalmával szembesített, csak azt tettem, amit egy ilyen helyzetben tenni kell, és a gyerek érdeke mindenek felett áll, az anyaság pedig nem gúny tárgya. Amikor beléptem pár éve a templomba, még zavarban voltam, féltem az emberek pillantásaitól mint az elvált nő. Mostanra viszont itt jövök rá mindig, nem is vagyok annyira kirívó és fura, mások is küzdenek legalább annyi gonddal, problémával, sőt nagyobbal is mint én. És mégis büszkén, tartással viszik, cipelik, élik meg. Azt is látom, hogy igenis működhet ez a családos férj-feleség összhang. És talán gyermekeimnek része lehet majd benne, nekik sikerülhet, ami nekem nem. Mert ez nem álomvilág, és nem vagyok lelki nyomorék ahogy volt férjem mondta gyermekeimnek.