Élet szösszenetek

Anya egyedül

Gének játéka

2018. november 14. - anya egyedül

A vizsgálat hosszú percekig tartott, az orvos arcán láttam a diagnózist, és persze gyakorló anyaként a csendekből is értettem. Amikor a feltett kérdésre ilyen sokáig nem tud válaszolni, akkor nem látja, tehát baj van. Bíztatóan mosolyogtam közben fiamra, igyekeztem humorral kezelni a helyzetet a mellettem ülő nővérével együtt. De belül összeszorult picit a szívem. Régóta sejtettem, sőt, kicsit már nálam ez több is volt, hogy a színekkel hadilábon fog állni. De más, amikor ez hivatalosan is kimondattatik, és nincs már kitérő, feltételezés. Nem betegség, rendellenesség. Csak nyilván vannak következményei. Ez nem tragédia, azok máshol kezdődnek. De mégiscsak meghatározza ennek a kicsi fiúnak az életét, lehetőségeit majd. Főleg neki, aki olyan csodálatosan rajzol. DE tudom, ő pont ettől lesz majd egyedi művész, alkotó ember.

És még egy valami vált egyértelművé számomra, a gének játéka, milyen nyomon követhető magunkon. Benne, édesapámat kaptam meg, és ez minden kétséget kizáróan ezzel igazolódott. Azt a kromoszómát adtam tovább, amit tőle kaptam. Tehát benne ő tovább él, kromoszómaszintig visszavezethetően. Sajnálat is volt bennem és szorongás. Miért is nem jöttem eddig erre a vizsgálatra, miért vártam ezzel a hivatalos diagnózissal ilyen sokáig? Mert az apja, ha megtudta volna, ellene fordítja. Számára a leggyűlöltebb ember az én apám, nem lenne képes elviselni ezt az igazolható egyezést. Utalt már ezekre a házasságunk, és házasságon túli kényszer együttélésünkben is többször. Óvni akartam a fiam ettől. Pedig ez nem tragédia, nem betegség, csak olyan ősökön átívelő és követhető védjegy a családon. Amit valószínűleg a lányom is továbbvisz majd.

Mint mindig, most is elkalandoztak ott a rendelőben gondolataim. Eszembe jutott, mennyire nehéz napról napra gyerekből felnőtté válni a munkában, aztán anyává, majd szüleimmel szemben újra gyerekké. Elviselni, hogy az ő szemükben akármi történik, én akkor is gyerek leszek, maradok. Még úgy is, hogy sokszor már ők a gyerekek inkább, és én a felnőtt. Nem is igazán beszélek már senkivel erről, mert aki ilyen helyzetben nem élt, nem volt része, képtelen elfogadni, megérteni. Hallom, ahogy vitáznak a gyerekeimmel, hogy vegyenek fel papucsot. Mintha évtizedeket ugranék időben, amikor ez velem történt, és csak azért sem vettem már fel. Én pedig közben nyelek egyet, mert épp áthaladtam fáradtsággal, nehezen megspórolt percekben a porszívóval a nappalin, mikor apukám a munkából belépett a nappaliba és a gyerekekre figyelve átbattyog poros, sáros cipőjében. Számára értelmetlen amúgy a takarítás, és fogalma sincs mitől sóhajtozom. Más világ, és nyelek egyet, nem kiabálok, hogy papucs. Már nem. Csak egy újabb porszívó kör után jegyzem meg halkan, hogy most én jövök ám azzal, papucs.

Más világ, nem érti a dolgokat. Ő az a hatvanon túli férfi generáció, aki általában autószerelőnek képzeli magát, és mellette ezermesternek, mindentudónak és megmondónak. No, és persze azt hiszi, az idő felette sosem jár el és örökké dolgozni fog. De azért érzi, már fáj és fárasztó sok minden számára. Főleg a fiatalok, akiket képtelen megérteni, miért pazarolják a pénzt drága holmikra, előre lefoglalt utazásokra, csodapalotákra. Hiszen szerinte az autó, a ház, a ruhák mind-mind csak munkaeszközök. Amikor muszáj berregtetni valamit a ház körül, képtelen elpihenni akár csak egy napra is. Vagy esténként álmosodásig diót kell törni, és a kazánban minden elég környezettudatosságot látva, rájövök, ő már az én nagy gyerekem. Játszik, szófogadatlan és rendetlenkedik, és bizony sokszor nem érti a világot. De őt nem szúrhatom le, mert az apukám. Már más valóságban mozgunk, vívjuk csatáinkat. Az ő ideje lelassult, és sokszor csak idegesen szemléli a rohanó világot. Ez az idegesség, és a nemértés, a nem ehhez a világhoz tanult eszköztár türelmetlenné és mogorvává teszi.

És eszembe jut, mikor nyaranta egy-egy végtagom a hülyeségeim miatt gipszben volt, a legnagyobb kánikulában, csak levitt a Dunára és ölben cipelt be a vízbe, nehogy kimaradjon számomra a hűsítő nyári pancsolás. Nem érdekelte hányan látják, vagy majd megszakad a cseppet sem pehelysúlyom alatt. Emlékszem mikor friss gipszlevétel után leszáguldott velem a Balatonra, majd első vízérintésre elvágtam a másik lábam egy kagylóval. Rohanás, varratok, és másnaptól a nyakában járta velem végig kastélyt, múzeumot. Mert nem maradhatok le róla. Ciki volt, hogy minden osztálykirándulásra jött velem. Mégis ennyi év távlatából már bevallhatom, roppant jó érzés volt, mikor a fiúkkal focizott, mikor a fiúk kérték ugye jön velünk, vagy kivezetett minket az erdőből, mert a tanárnő GPS-e nem tervezett újra. És az is, ahogy a kórház rendelőintézetében várattak szinte nyakig gipszben, és ő megjelent felkapott és elindult velem. A beteghordó hirtelen rákapcsolt és rohant már a székkel, de akkor az apukám ezt a váratást megelégelve, elviharzott az ő egyke lányával.

És emlékszem nehéz pillanatokra, amikor senkit nem akartam magam mellett, mindenki idegesített, okoskodásnak éreztem minden szót. Nem engedett egyedül maradni, de csendben volt, órákon át képes volt csendben lenni mellettem, és békén hagyott.

Ő tanított vezetni. Bár utáltam akkor, mindig veszekedésbe torkollt az oktatás. Egy darabig nem is ültem autóba, mert úgy éreztem, én képtelen vagyok erre a feladatra. Azóta eltelt vagy 23 év és nagyon sok kilométer van mögöttem. Ebben volt kerékcsere, defekt, hóviharok, úttalan utak, fülembe ordító utas, aki ki akar ugrani 140-nél a sötétben. És mindig velem volt, amit tanított, amiért veszekedett velem. Olyanokra készített fel, amire csak ő volt képes. Amikor az ország lebénult a hótól, a telefonba végig mondta, mit csináljak, és még elém is jött, mert tudta meddig leszek képes eljutni egy ilyen vészhelyzetben. És igaza volt, mert amikor 10 órányi araszolás után kiszálltam, remegtek a lábaim, és még csak félúton jártunk.

Kemény fizikai munkával kereste egész életén át a pénzt. Térdelve, csúszva, emelve, cipelve, mérgeket belélegezve. Mindebből én gyerekként emlékszem elsők között kaphattam magasszárú sportcipőt, a határon túl vehettünk milka csokit és kindertojást, music centert. És még szerzett egy használt videokamerát is, amivel ma visszanézhetőek mindazok, akik már nincsenek, és retro élményt adnak a felvételek a gyerekeknek. Mindent meg akart adni, és ez sikerült is. Most rajtam a sor, a példát felállította számomra szülőként. Kemény munkával teremtette elő szorgalmasan a hátteret számomra.

Ő tanította meg gyerekeimet biciklizni, amint hordozható korúak lettek, vitt minket, és nem volt olyan, amit ne akart volna megmutatni nekik. Amikor nagymamám és anyukám is kórházban volt, én dolgoztam, képes volt még pelenkázni is az unokáit. Mert mikor sikerül nyakig kakisnak és pisisnek lenni egy unokának? Naná, hogy amikor a nagypapa kényszerből egyedül vigyáz rá, és anya pont ezt kerülné el a leginkább. De megoldotta, jobban mint a fejemben lejátszottam előre.

Nehéz eset, sok könny is jár ehhez a vallomáshoz, de senki sem egyszerű történet. Mire tanított? Hogy látni kell az önzetlen szeretetet a tettek mögött. Szeretem ahogy az unokáit szereti, ahogy „anyukámnak velem szemben mindig igaza van” nevelést adta, szeretem ahogy együttérző másokkal, szeretem ahogy mindig mindenkinek segíteni akar, szeretem ahogy a nagyszüleimet szerette és tisztelte. Még akkor is, ha most már én vagyok a felnőtt, és ő a gyerek a maga meg nem értettségével, kétségbeesésével és szófogadatlanságával. Mert az évtizedeket egyben nézzük, és hatalmas áldozatot hozott értem, értünk. Mi jut róla eszembe? Tisztelet, szorgalom, segítőkészség, család és becsület. Avitt szavak ma már, de nekem a tartást adta. És naponta jut eszembe, amikor a munkát és a napi robotot feladnám, mert elfáradtam. Egyre többször ugranak be emlékek, ahogy porosan, fáradt tekintettel hazajön késő este, és olyan korán indul, amikor még senki sem. Belegondoltam hány kilométer van a lábában és a karjaiban. Mert az autót vezetni kell, a gépeket tolni, húzni, emelni. És értem tette, nem másért. Ma már én is tudom, milyen érzés, hogy egy szülő a gyerek minden óhaját, vágyát meg akarja adni, jobbat akarunk, mint magunknak van. De azt is tudom, milyen amikor nevelni is akarjuk. Ezek nehéz egyensúlyok, kihívások. Az övé sikeres volt, az enyém majd pár évtized múlva elválik. Szeretem, tisztelem és becsülöm.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://anyakentegyedul.blog.hu/api/trackback/id/tr5714371569

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.