Olvasom a híreket, és csak szörnyülködöm, hogy már négy éve lesz. Az élet összesodort bennünket, mint azóta kiderült legviharosabb fél évünkben. Nem hittem, hogy ilyen megtörténhet, hogy akkor utoljára beszélünk, és gyermekeink bemutatása egymásnak, az önfeledt hétvége együtt csak terv marad, egy kimondott és elszállt ígéret. Azóta szinte minden nap gyertyát gyújtok érted, a gyermekeidért. Olyat tettél, aminél magasztosabbat el sem tudok képzelni, védelem nélkül csak mentél előre félelmet nem ismerve, rendíthetetlenül. Mindent feltettél arra az utolsó bizonyos lapra, kockáztatva és vállalva azt, amitől előtte akár évekig féltél. Emlékszem találkozásainkkor szemeidre. Láttam a fáradtságot, a mély szomorúságot, de a lehetetlent nem ismerő reményt is. A megingathatatlan hitet, hogy újra együtt lehetsz a gyerekeiddel, hogy egyszer mindenre fény derül és bizonyosságot nyer mindaz, amiért küzdesz évek óta.

Még azokban az időszakokban is volt erőd arra, hogy megkérdezd, mi van velünk, hogy jó szót mondj nekem, és bíztass. Nem tudom, hogy történhetett, de valahogy az életünk összekapcsolódott, és bár Te már nem vagy itt, de még mindig tart. Valahogy még mindig párhuzamosan haladnak történéseink. Nálunk is akkor történik valami, amikor nálad is. Mert még nincs vége, még mindig tart a harcod. Magasra tetted a mércét, meddig kell elmenni a gyerekeink védelmében. A végsőkig, és még azon is túl. Mert megölhettek, eltüntethettek, de onnan is szólsz, és értük.

Annyi gondod, aggodalmad, félelmed mellett az én gyerekeimnek is örömöt szereztél. Utolsó alkalommal is azért jöttél. Röviden tudtunk beszélni, és gyötör a lelkiismeret azóta is. Akkor tudtad meg, hogy ami éltetett, amire vártál, még mindig távolodik. Abban bíztál a szakértői vizsgálat még nyár előtt segít, és nyáron már a gyerekeiddel lehetsz. De kiderült augusztus előtt nem történik semmi. Azóta ismerem az érzést, vagy megközelítően. Milyen is az, amikor újabb és újabb szünetekben méri az ember az időt. Még egy bizonytalan szünidő, aminek az örömről és a pihenésről kellene szólnia. Abban maradtunk telefonon beszélünk hamarosan, de amikor pár nap múlva hívtalak, már nem tudtunk beszélni. És azóta sem.

Azért imádkozom, és kívánom, hogy majd a gyermekeid megtudják és megértsék mi mindenre voltál képes értük, és mennyire szeretted őket. Szavak nincsenek arra, ami veled történt, amit veled tettek. És sajnos, nem csak ahogy el kellett hagynod a földi világot, hanem előtte a sok szenvedésre, szinte kivéreztető tétlenségre, és támogatástalanságra, amin át kellett menned.

A héten azt írta idézetnek az ajándékba kapott naptáram: „Adassék, hogy szenvedésed, kiváltója legyen mások ébredésének.” Az enyémhez Te hozzájárultál.