Élet szösszenetek

Anya egyedül

Töltődés

2017. november 29. - anya egyedül

Néha bizony le kell ülni és jó dolgokat is fehér monitorlapra rajzolni, különben a hétköznapok felőrlik, ledarálják az ember lelkét. Kiülnek az arcra és mély ráncokként néz vissza az elgyötörtség és fásultság a tükörből reggelente. Egy szerencsém van, hogy a reggeli rohanásban maximum annyi telik tőlem, hogy a hajam ne álljon égnek, fogkrém és egyéb maradványok ne legyenek az arcomon. A szenzoraim ennyi érzékelésre képesek akkor önmagammal kapcsolatban. Mert ebben az időszakban az agyam, mint egy stopperóra ketyeg és könyörtelenül osztja az utasításokat két csemetémnek, kissé erőteljesebb anyai szigorral hanggá erősítve. Ennek ellenére az iskola előtt köszönő reggeli harcos társaim tekintetéből érzem, veszem az adást, hogy minden kiül az arcomra.

Reggelente mindig hálát adok, hogy itt élhetek. Fájdalmas és nem éppen pénztárca kímélő mutatvány volt vidékre költözni, építkezni, aztán váláskor újfent megvásárolni. Az sem egyszerű, hogy éppen ezért több generáció él együtt nálunk. Mégis szerencsések vagyunk. Úgy indulhatok napi második műszakomba a munkahelyemre, hogy tudom, a gyerekeimre vigyáznak, figyelnek. És nem csupán a tanárok, hanem szülők is. Nyolc éve szinte minden nap látjuk egymást a szülőkkel. Jó érzés számomra, hogy követik életünk, kérdeznek, és rengeteget segítenek. Sok veszteség ért bennünket, mégis azt kell mondjam, ha mélyen magamba nézek, rengeteget kaptunk. Több olyan helyzet volt, amikor az én gyerekeim erősen érezhették volna, nekik más, nincs két szülő. De nem került rá sor, mert a szülők kérdés nélkül egy másik verzió mellett döntöttek. És még mindig összeszorul a torkom, mikor rám írnak, hogy jövünk a gyerekekért, vagy viszem a gyerekeket. Vagy hoznak cipőt, ruhát, kabátot. Ahogy én is, ők is gondolnak ránk. Amit tovább adok, eggyel nagyobb formában valaki mástól visszaköszön, és olyan jó ajándék. Sokat jelent minden ilyen. Jó érzés tudni, nem vagyunk magunk, és vannak, akik ránk is gondolnak. Pontosan ezért hiszem minden rossz ellenére, hogy jó tetteink visszatérnek, valaki mástól, vagy más formában. Pontosan ezért jó adni, és jót tenni. A szeretetkörforgás elméletemben még mindig hiszek. Talán még jobban is, mint korábban, mert azt is megtanultam, hogy egy cinkos szemvillanásnak, félmosolynak mekkora ereje van a nehézségek idején.

Két éve mikor elsőáldozásra készültünk, felmerült a kérdés, hogy a gyerekek mögött rögtön a szülők menjenek, így mindenki családosan mehetett volna. Összeszorult a szívem hirtelen, majd hallottam előttem rögtön rávágták a többiek, nem. Menjenek egyszerre a gyerekek, és mi szülők majd együtt utánuk. Itt is éreztem a szerető védelmet, amit kapok a gyermekeimet körülvevő szülőtársaimtól, a reggeli rohamosztagosoktól.

Sosem felejtem el, mikor a bíróságon és otthon is – mivel még velünk lakott – volt férjem folyamatosan megkérdőjelezte anyai képességeim, sőt emberi mivoltomat is, akkor abban az évben több mint húsz gyerkőc bulizott nálunk lányom szülinapján. Minden szülőnek külön hálát éreztem akkor, mert rám merte bízni gyermekét pár órára. És nagyon örültem a gyerekzsivajnak, boldog voltam. Még az sem tartott vissza, hogy volt férjem szemlét tartani megjelent a bulin. Bár az némileg megrázott, hogy kisfiamat szorongva elcsalta félre a többiektől. Minden mosoly számomra egy-egy megerősítés volt, hogy nem adhatom fel. És ez így van mai napig. Szeretek itt élni, és akárhonnan nézem, hálás lehetek.

A bejegyzés trackback címe:

https://anyakentegyedul.blog.hu/api/trackback/id/tr9413404035

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.