Élet szösszenetek

Anya egyedül

Egy mozdulat

2017. november 02. - anya egyedül

Egy mozdulatban néha évek vannak, pedig ugyanannyi izom odafordulni, mint elfordulni. Mégis több, majd öt évbe telt egyszer hátat fordítani. És végig gondolva ebben nagyon sok munka, fájdalom és gyötrődés van. Továbbá nem olyan egyszerű megismételni, ha az ember ahhoz szokott, hogy odaforduljon.

Abban, hogy én gyermekeim apjától elforduljak évek vannak, és tettek. Azon gondolkodtam, vajon mi adta azt az utolsó lökést nekem, hogy egy újabb beszólására, egyszerűen fogtam magam és elfordultam, már nem reagáltam. Sok mindenen túl vagyunk, elváltként családterápiára küldtek bennünket a családsegítőből, ahol elhangzott és tűrnöm kellett „hát, embernek nem nevezném, anyának meg pláne nem”. Viseltem, és döbbenten tapasztaltam, hogy az ilyen kijelentéseknek nem hogy a négy fal között otthon, de még egy ilyen hivatalos helyen sincs következménye. Elvárták mindezek után is, hogy üljek le vele beszélgetni, nézni a gúnyos vigyorát és megjegyzéseit. Kitettek az újabb verbális bántásoknak. Védelemről nőként, anyaként nem is álmodhattam, álmodhatok, pedig akkor már legalább a felesége nem voltam. Amihez valljuk be önmagában rengeteg bátorság és erő kellett.

Azon is túl vagyunk, hogy egy gyámhivatali tárgyaláson azt mondhatta „köztörvényes bűnözőkből” áll a családom. Ott sem reagáltak semmit, még a jegyzőkönyvbe sem került be.

Azon is túl vagyunk, hogy az iskola hívására a gyermekjólétes szakembereknek elmondták a gyerekek, a kislányt arcon köpte az apja az utcán. Ezt aztán a bíróságon is tanúsították, mégis, mikor a bíró megkérdezte, egy mosoly kíséretében nyugodtan mondta, nem igaz. Tette, következmények nélkül.

Az orvos előjegyezte műtétre a fiúnkat, ő mégis megtehette, hogy másik véleményt is kér. Aki aztán szóban bármit is mondott, le mégis azt írta, hogy szükséges a műtét és tervezhető. De az apa időt nyert, és meghiúsíthatta az akkor tervezett műtétet egy „nesze semmi” másik véleménnyel. Tehát a van sapka, nincs sapka helyzetet megteremthette következmények nélkül. Mindezt úgy, hogy a gyerektől tudom az orvosnak korábban fotókat is küldtek róla, úgy diagnosztizálta. Mindezt egy ugyan egyelőre nem életmentő, de mégis az egész életére kiható műtéttel kapcsolatban.

Amikor a lányunk annyira elkeseredett volt már, hogy mindent egy lapra téve a szemébe nézett és azt mondta, nem akar vele menni láthatásra, ő rendőrt hívott. A rendőr jelzett a gyámhivatal és a gyermekjóléti szolgálat felé is. Ezután újabb irgum-burgum nekem, hogy 14 éves koráig a gyereknek mennie kell, mintha az a rendőri jegyzőkönyv nem inkább az ő figyelmüket hívta volna fel valami egyébre.

Két héten át nem vette fel a telefonját, amikor nála volt fiúnk. Megtehette. Még azt is, hogy a sokadik napon írjon egy sms-t „Majd, ha akar veled beszélni, hívunk”

Az hogy köszönni nem köszön nekem, szinte már megszokott. Most fiúnk műtétje után írtam neki, túl vagyunk, a telefonomon eléri a gyerkőcöt. Az első reakciója jó pár nappal később, a láthatás közeledtével az volt, hogy közölje, megtette a lépéseket ellenem és az orvos ellen a műtét miatt. Továbbá ő márpedig a frissen műtött gyereket akkor is el fogja vinni, inkább rendőrrel érkezik érte. Az állapota, vagy hogy viselte, mi történt, milyen szövődmény van, amit kezelni kell, nem is voltak fontosak. És még mindig megkérdőjelezhető számára egy műtét. Mintha rendelésre lehetne kiskorú gyermeket altatásos műtétnek kitenni. Mindebben annyira hitt, hogy érkezése után az első dolga volt a gyereket üdvözölve még ellenőrizni is. Mintha beteglátogatásnál a köszönés után rögtön arra kérnénk a beteget, vetkőzzön és mutassa meg a friss traumát. Hogy is mondják ezt?! Ajtóstól a házba. Hát, itt az is volt, még a zárat is magukra fordította.

Visszatérve arra a bizonyos mozdulatra. Amikor jött, az újabb rágalmak elől én elfordultam, csak egy lehetőséget hagytam neki. Akkor abban a percben ezt persze nem tudatosan tettem. Utólag jöttem rá, mekkora nagy lépés volt ez számomra ennyi év után. De megismételni sem könnyű.

Amikor valaki mindezt hallja tőlem, azt kérdezi, miért nem mondod ezt és ezt, mondd azt is! Ebből látszik, ilyen folyamatos kivéreztetésnek, türelemjátéknak, mondjuk ki, lelki terrornak nem voltak kitéve szerencsére. Az első ilyen alkalmakkor a döbbentettől, félelemtől ledermed az ember, nincs reakció. Aztán egy idő után kiabálva tiltakozik, védekezik már-már kétségbeesetten, mert a másik fél persze ezt élvezi, és direkt hergeli. Aztán amikor már ezt átlátjuk, hideg fejjel, erőltetett nyugalommal próbáljuk őt kizárni, és a legrövidebben kommunikálni, de nagyon erős kontroll alatt tartani minden mondandónkat, reakciónkat, hogy ne lehessen belekötni. De úgyis beleköt, talál benne magának megfelelőt. És eljön az idő, amikor már tudjuk, teljesen felesleges bármit mondani, tenni, és a folyamatos önkontroll csak minket visel meg, számunkra fárasztó munka, és felőröl az évek alatt. Éppen ezért eljutunk arra a pontra, hogy elfordulunk. Persze ez nem megoldás, ha már nem csak rólunk szól a történet. Ez semmi több, mint önvédelmi mechanizmus, egy újabb túlélési taktika ebben a helyzetben. De nem egyszerű megtenni ezt a mozdulatot, és megismételni sem. Miért? Mert a megoldást keresem, nem a túlélést. Nem rólam szól csupán.

A bejegyzés trackback címe:

https://anyakentegyedul.blog.hu/api/trackback/id/tr1513146322

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.