Élet szösszenetek

Anya egyedül

Aranyhal az üvegben

2017. október 20. - anya egyedül

Amikor klaviatúrát ragadtam és nyilvánossá tettem gondolataim hirtelen furcsa érzés kapott el. És rögtön jött is egy üzenet barátnőmtől „Nagyon örülök, de féltelek.” És hirtelen belém hasított a felismerés, én is magamat. Annyira megszoktam már ezt az érzést, a mindennapjaim részévé vált. Néha erősebb és szinte rettegéssé fajul, néha csak úgy ott van a döntéseim mögött.

De elgondolkodtam, miért is félek? Mitől? Mi történhet még velem? Aztán jött jótevőm és megkaptam a kis fejmosásom, ugyanezeket a kérdéseket tette fel. És a legfontosabbat, mit veszíthetek még? Hiszen női önbecsülésem, emberi méltóságom, anyagi biztonságom, szüleim anyagi biztonságát, szakmai önérzetem, anyaságom magabiztosságát már mind mind elvesztettem, vagy inkább beáldoztam. Jobban mondva, hagytam veszni egy nagyobb célért, a túlélésért, a nyugodt napokért.

Öt éve nehéz döntést hoztam. Elindultam egy úton, mára tudom bármennyire átgondoltam, megfontoltam, nem tudtam, ilyen nehéz lesz, hogy ennyire segítség és támogatás nélkül maradok. Megdöbbentett, nem is ismertem azt az embert, akivel az egész életem le akartam élni, aki a gyermekeim apja lett. Teljesen másképp alakult minden, mint reméltem, elterveztem. Széthullott az egész életem, és a velem élőké is. De mindezek ellenére is azt mondom, megtenném, mert azóta tudom, muszáj volt, sokkal jobban kellett ez a döntés, mint akkor éreztem.

Mennyi ideje is hallgatok? Több mint öt éve. Azt gondolom, éppen itt az ideje, hogy megszólaljak, hogy bebizonyítsam, én is érző és gondolkodó ember vagyok. Úgy élek, mint egy aranyhal az üvegben. Az élethez való alapvető szükségleteimhez bele-belepotyogtatnak néha egy-egy morzsát kintről. Közben pedig védtelen vagyok minden ellen, és tetteim látványosak, elbújni sem lehet. Talán annyi szerencsém van, néha valaki az üveg elé áll, és árnyékában megpihenek ideig-óráig. Életünk a gyerekekkel nyitott könyv.

Azt mondják, legyek őszinte, és beszéljek arról, mi zajlik bennem. Hát, lehet sokan megijednének, ha én egyszer tényleg őszintén kezdenék beszélni. Túl régóta vált az önuralom, a hallgatás, az öncenzúra lételememmé. Az elmúlt öt évben negyedévente ültem a bíróságon, és ott bizony megtanul az ember hallgatni. Megtanulja azt is, hogy csak azt mondhatod, amire odafigyelnek, ami eléri a bíróság ingerküszöbét. Nem azt, ami neked fontos, fáj, amitől félsz. Azt, amit legalább két tőled független tanú, vagy hiteles papír tud bizonyítani melletted. A véleményed, vélelmeid nem fontosak. És, ha az a bizonyos idő letelik, amit a bíró rátok szánt, akkor könyörtelenül vége, és hónapok múlva lesz folytatás.

Hogy ebben két kiskorú gyermek a főszereplő, igazából senkit nem érdekel rajtad kívül. Te pedig megtanulod, hogy mérlegelj! Mi a fontosabb a nyugodt éjszakák, és egy-egy hétvége a gyerekekkel zavartalanul, vagy a pénz és a családod felmenői által kemény munkával megkeresett anyagi biztonság? Mi a fontosabb a becsületed megvédése, a véleményed kimondása, vagy inkább hogy haladjunk és inkább válasz nélkül hagyod a rágalmakat, sértéseket. Önfegyelem, önuralom. Jaj, de megtanultam a leckét. De hiába a türelem, a mérlegelés és a félretett becsület, méltóság, a dolgok nem oldódtak meg, nem haladnak.

A gyermeknevelést nem tanítják, hazudik, aki sosem botlott benne, ha mindig mindenre felkészülten, tökéletesen tudott reagálni, felkészülni. De mégis más, amikor valaki csak azt nézi, mit hibázol, mi nem sikerül. És ha már nem csak egy, hanem több apparátus is. Az elmúlt években kezdtem rokonszenvet érezni a mikroszkóp alatt megfigyelt vírusokkal és bacikkal, olyan vagyok mint a laboratóriumi állatok. Figyelik és elemzik minden tettem anyaként, mi több nőként, emberként. Pedig azért járultam ezekhez a szervekhez, emberekhez, hogy segítséget kérjek. Nem önmagamnak, hanem a gyermekeimnek.

Ők pedig csak azt látják, a halacska még úszik, néha a napsütésben lubickol kicsit. Tehát él, egy újabb statisztika kipipálva. Mert ezek vagyunk a gyerekeimmel. Statisztikai számok, amelyek jól mutatnak. Hiszen könnyen elintézhetőek vagyunk, tudok minden adatot diktálni, segélyt nem kérek, saját lábamon közlekedek, a gyerekeknek tudok biztosítani minden körülményt, fogalmazni is képes vagyok. A gyerekeken ütésnyomok nincsenek, elég kicsik még, hogy ne kelljen velük beszélgetni. És még saját magamnak a bíróságot is intézem évek óta. Tehát, egy találkozás után bárhol leírható, veszélyeztető tényező nincs.

Az csupán egy porszemnyi adalék, de a gépezetet nem zavarja, hogy az iskola kihívta őket, mert a gyerekekkel vaj van, hogy járt nálunk a rendőrség és a rendőr jelezte veszélyeztetés áll fenn. Meg talán az is mellékes, hogy az anya folyamatosan mondja, így nem lehet gyereket nevelni, és a gyerekek félnek, tönkremennek. De hiába, a környezettanulmány rendben van. Talán valakinek már feltűnhetett volna, hogy a problémaforrásként megnevezettet sosem vizsgálták. De van egy kedvenc mondatom: nem tehetünk semmit, de nyugodjon meg a gyerekek majd felnőnek.

Az viszont így a végén még bíztató jel számomra, hogy aranyhalnak érzem magam.

A bejegyzés trackback címe:

https://anyakentegyedul.blog.hu/api/trackback/id/tr813037866

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.