Élet szösszenetek

Anya egyedül

Dönteni felelősség nélkül

2017. október 15. - anya egyedül

Egy nő hátán fát lehet hasogatni, ha anyává lesz. Szinte észre sem veszi, mi mindent követnek el ellene, hiszen meg kell oldania a hétköznapokat, egyensúlyoznia kell a család minden tagja körül. És persze folyamatosan a kedvében járnia társának, mindamellett, hogy szülés után testkép zavarokkal küzd, sokszor azt sem tudja hány óra van, cselekedeteit menetrendszerűen, gépiesen teszi a gyerekek körül.

Közben észre sem veszi, hogy önbizalomvesztésében erősen közrejátszik társa epés napi megjegyzéseinek sora. Először csak a munkába való visszatérésekor érzékeli a kollégáira, barátaira, családjára tett egyre erősebb jelzőket, véleményeket. Aztán jön ő, aki egy idő után már a gyerekeknek kiválasztott rossz szuka, vagy akit józanul is „megb….k” és teherbe esett.

De ekkor már sem nőnek, sem embernek nem érzi magát, csak él, mert reggel óvodába kell menni, majd dolgozni, és mindennapi teendőit egyedül ellátni. Tűr, mert azt nevelték bele, hogy a gyerekeknek családra, két szülőre van szüksége. Aztán jön az első fizikai bántás, csak egy lökés a falhoz, aztán még egy. Majd már fojtogatás. Vajon meddig lehet elmenni azért, hogy egy nő a családot összetartsa?! Közben pedig retteg dönteni, mert a társa esetleg olyan szervnél, hatóságnál dolgozik, aki hatással lehet a gyermekek elhelyezésére.

Ez pedig egy varázsmondat: „ha elmész, vagy el mersz válni, akkor elveszem a gyerekeket”. És jön a vívódás, a rettegés időszaka. A társ pedig játszik, sosem mondja, mikor érkezik, egyik pillanatban kedves, bájos, majd hirtelen ocsmány és otromba, gúnyos megjegyzésekkel jön. És sziszeg, csak a nő hallhatja, aki fogait összeszorítva tűri egy ideig, mert közben látja maga előtt a gyerekeit. Aztán már a következőknél kiabál, ordít, mert fáj, a bántalmazó pedig csak nevet, hisz ezt akarta. A kések ilyenkor már otthon eldugva, a mobiltelefon gyorstárcsázójában pedig már a rendőrség és a mentők száma.

De rég rájött, csak vele ilyen gyermekei apja, amikor más megjelenik a színen, a legbájosabb ember. Tudja, senki nem fog neki hinni, és fél, hogy elveszíti a legdrágábbakat. Mikor dönt? Amikor a gyerekei kerülnek bajba, mert akkor minden anyából előjön az anyatigris, és megkezdi útját, és még nem sejti mi minden vár rá. 

November 25-én emlékeznek és december 10-ig akciókkal hívják fel a figyelmet a bántalmazottakra, a családon belüli erőszak elszenvedőire. Tisztelet és nagyrabecsülés azoknak, akik ténylegesen a szívükön viselik az áldozatok sorsát és mindennel szembemenve próbálnak segíteni. A mai magyar valóság mégis az, hogy megemlékezünk, tisztelgünk az áldozatok előtt. Nem pedig időben reagálunk.

Minden fizikai bántalmazást, tragédiát maga a pszichológiai, lelki terror előzi meg. Ezzel pedig az ellátórendszer és az abban dolgozók nem tudnak, vagy inkább nem mernek foglalkozni. Mert kételyeik vannak, amelyek a sok évtizedes társadalmi berögződésekből erednek.

Ami ennél is sokkal-sokkal szörnyűbb valóság, hogy azokat, akik megelőzhettek volna egy-egy tragédiát semmilyen felelősség nem terheli. Döntenek, állást foglalnak, statisztikát, kliensnaplót vezetnek és ennyi. Attól, hogy valakit rendszeresen berendelnek, kikérdeznek, kipipálnak egy nyomtatványt, a probléma még nem szűnik meg, sőt mint a kivéreztetés úgy sodorják az embereket egyre mélyebbre, kilátástalanabbnak tűnő helyzetbe, éreztetve vele a tehetetlenség súlyát. Magyarán kimondva, vagy hosszú éveken át kivárnak és túlélnek, vagy elvesznek.

Amikor én is belekerültem ebbe a cipőbe és saját bőrömön is megtapasztalhattam a valóságot, egyre több embert ismertem meg a történeteikkel. Mert mintha varázsütésre, a sorstársak megtalálják egymást a küzdelmek sodrában, úgy érzik, a másik át tudja érezni azt, amit nehéz elmondani, megérteni. Megértetni, megérteni a lehetetlent, a megmagyarázhatatlant. Mert szembesülni azzal, hogy a csodálatosnak tűnő kapcsolat hirtelen megmagyarázhatatlanul pokollá változik, önmagában felfoghatatlan.

Ebben a témában a fizikai és lelki bántalmazásban a legnagyobb lépés, belátni, hogy velünk is előfordul, és ez történik velünk, és nem akarunk ebben tovább élni. Viszont itt az a pont, amikor azt is tudnia kellene az embernek, nem fognak hinni neki, nem tudnak segíteni neki. Kivétel ma, ha legalább két kívülálló tanú előtt – akik vállalják is – véresre verik az illetőt, vagy bántalmazzák fizikailag gyermekeit.

De még itt is jön a mondat: attól, hogy az anyát bántotta, még jó apa lehet, tehát nem kell távol tartani, mert a gyereknek két szülőre van szüksége. A nem 100%-osan bizonyítható esetekkel a szociális védőháló és az igazságügyi rendszer nem tud mit kezdeni. Vagy inkább mindig fél ebbe belefolyni. Örüljön a gyermek felügyeletét megkapott szülő, és tűrjön. Az, hogy a kapcsolattartások között és után mi történik, a hétköznapok hogyan élhetők túl, nem foglalkoznak a segítők. Vagy a másik, „de olyan intelligens, normális, kedves embernek látszik, nem hiszem, hogy rosszat akarna”. Pedig, ha valakinek, hát nekik pontosan tudniuk kellene tapasztalatokból, ilyen és hasonló helyzetekből lesznek a tragédiák.

Mindaddig, amíg a pszichológiai bántalmazás visszavonhatatlan fizikai következményekkel nem jár, addig mindez természetes házastársak, élettársak közti „alpári hangú civódásnak” minősül. Aztán persze később már bizonyítékká válhat, hogy itt kezdődött, de akkor lehet, hogy az áldozat már nincs ott, hogy elmesélje: de én szóltam, jeleztem.

És senki nem áll fel, hogy én nem hittem, én nem tettem semmit. Felmentés jár, mert a jogszabályok, a rendszer nem ad lehetőséget. Dehogynem ad, csak hinni kell, nem megkérdőjelezni a segítséget kérőt. De arra vagyunk szocializálva, hogy a kiabálás, a másik szóbeli gyalázása, a gyermekek ellentétes nevelése megszokott, és majd mindenki túléli, elviseli. Hisz ez oly szokványos. Meg kell várni, míg a történések elérik a rendszer ingerküszöbét és végre mer valaki cselekedni. Menekülnek, félnek az állásfoglalástól.

A témában szintén az egyik legelkeserítőbb, amikor nők írnak, dolgoznak ki tudományos anyagot, adnak tanácsot arról, hogy a gyerekeknek mekkora szükségük van az apa, vagy az anya jelenlétére, bármilyen is. Miért nem állnak nőtársaik pártjára és beszélnek arról, milyen nehéz is nekik egy férfias világban, férfias bajtársiasságban érvényt szerezni saját és gyermekeik igazának?

A férfiak másképp vannak szocializálva, összerakva. Náluk működik a bajtársiasság, összetartás. Ráadásul még az anyagi újrakezdés és egzisztencia teremtés is könnyebben megy, mint a gyermekek felügyeletét ellátó, a mindennapos problémákkal küzdő, lelkileg meggyötört anya létfenntartása. Ezek tények, és igen, vannak apák, akiknek a sorsa nehéz, és igazságtalan, de a statisztika még mindig nem az ő oldalukra billen. És valljuk meg, a társadalmi tények sem, hiszen itthon még mindig patriarchális viszonyok között élünk.

Csak egy példa: ha a gyerek beíratása történik, vagy adatainak felvétele, kérik az anya nevét és az apa automatikusan gondviselőként jelenik meg. Szükség van apára minden gyermeknek, de nem mindegy, milyen apára, mert a gyerekek felnőnek, és nem mindegy milyen emberek lesznek. Bár itt felvetődik a kérdés, felnőnek-e egyáltalán. Hiszen kicsi gyermekként, ha folyamatosan csalódnak abban, hogy az ő jelzéseiket, kiáltásaikat senki nem hallja meg, nem változik a helyzet, bele kell törődniük, hogy így van, senki nem tudja megmondani, megjósolni, mi történik velük. Mindez milyen nyomokat hagy bennük?!

Ha emberek minden erkölcsi, morális normát átlépnek, akkor hogy várhatja el a szociális és igazságügyi rendszer, hogy „mindenki lelkiismeretére van bízva a megállapodások betartása”? Döntések, tanácsadások, megbeszélések, felelősség nélkül. Ez a mai valóság. Jelentem, én így hívom fel a figyelmet a bántalmazás minden formájára. Mi több, még arra is, hogy a jogszabályokat alkotó, gyermek- és családvédelmet irányító emberek között is van, lehet bántalmazó. Úgy, hogy a tényeket a kollégái ismerik, tudják, mégsem tesznek ellene semmit.

A bejegyzés trackback címe:

https://anyakentegyedul.blog.hu/api/trackback/id/tr4112990364

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.